Túléli-e a személyiség fogalma
azok kritikáit, akik az identitás szociális dimenzióit hangsúlyozzák.
Wirth azt állítja, hogy az
iparosodás és a városiasodás során az ember elhagyta a szociális kapcsolatait,
a személyes kötődések, a hűség és a kedvesség a másik emberhez megszűnt, a
városokban ismeretlenek százaival találkozunk és működünk együtt, és mégsem fogjuk
őket mélyebben megismerni. Ebből arra következtetek, hogy mivel az ember
szociális dimenziói meglazultak, a személyiség fogalma nagyobb szerepet kapott
az életünkben. Ha arról az oldalról közelítem meg a kérdést, hogy a
személyiséget el lehet választani a külvilágtól, és meg lehet kontextusok nélkül
is vizsgálni, akkor találnom kell rá egy működő modellt.
„Cogito ergo sum.” Gondolkodom,
tehát vagyok. Descartes számára ebben a megbízhatatlan és csalóka világban ez a
gondolat egy olyan biztos pont, amit tekinthetünk a személyiség
megkérdőjelezhetetlen létének egyik bizonyítékaként. Descartes gondolata eléggé
elvágja az embert a világtól. Ilyenkor arra gondolok, hogy vajon létezhet-e a
személyiség függetlenül a társas kapcsolatoktól? Ha igen, akkor egyből
megoldódik a felvetés, mert abban az esetben a szociális dimenziók nem
fontosak. Ahhoz, hogy a társas kapcsolatok milyen hatást gyakorolnak a
személyiségre meg kell vizsgálni azt, hogy mi történne akkor, ha csak a
személyiségünkkel veszünk részt a világban.
Harry Harlow amerikai
pszichológus részben választ adott a fenti elméletre. Majmokon kísérletezett,
mégpedig majomkölyköket kiemelt a természetes mikro szociális közegükből,
elszigetelten tartotta őket a szociális interakcióktól.
A drasztikus szeparáció
irreverzibilis személyiségsérülést okozott, a majmok szélsőségesen agresszívak
vagy pedig depressziósak lettek és apátiába estek. Sajnos egyik majom sem volt
képes szociális viselkedésre. Boncolást követően bebizonyították azt is, hogy
az így nevelt majmok kisagyi sejtjei elsorvadtak.
Számomra megdöbbentő az, hogy a
társas kapcsolatok megvonása nemcsak lelki, hanem fizikai következményekkel is
jár. A majmok szorongásából arra következtetek, hogy a szociális háló olyan
fontos szerepet játszik a személyiségükben, hogy hiánya szélsőséges
viselkedésformákat vált ki belőlük. A második szemináriumon egy kognitív
pszichológia tesztet töltöttünk ki a személyiségről, vagyis a Myers–Briggs-típuselmélet
alapján megállapítottuk ki introvertált, extrovertált, és sok más tulajdonságot
is. Nekem ez azt bizonyította, hogy a személyiség milyen fontos és nagy
szerepet játszik a hétköznapokban, mert ezzel nagyon közeli pontossággal meg lehet
jósolni a másik ember viselkedését, és ki lehet következtetni egy-két rá
jellemző tulajdonságot is. Ez alátámasztaná azt, hogy a személyiség fogalma
sokkal fontosabb, mint a szociális dimenziók.
Ez után arra lettem kíváncsi,
hogy vajon hogyan alakul ki a személyiség? Mik azok a folyamatok amiken az
ember keresztülmegy, hogy elsajátítsa azokat a tulajdonságokat és szokásokat,
amikkel rendelkezik? Vajon létezik-e az embernek egy vele született stabil
személyisége? Egyre több és több kérdés jutott eszembe, amíg a személyiség
fontosságán gondolkodtam, amíg eljutottam a legfőbb kérdésemig: Milyen hatása
lenne az emberekre és az ő személyiségükre az a kísérlet, amikor megvonják
tőlük a szociális kapcsolatokat, és úgymond hagynák nevelés nélkül, hogy az
egyének csak úgy maguktól kibontakozzanak? Ehhez nem szabad őket gondolatokkal
és ideákkal irányítani, vagyis nem szabad hozzájuk szólni.
Sajnos a feltett kérdésre választ
kaptunk a történelem folyamán, mert az 1200-as években II. Frigyes német-római
császár csecsemők egy csoportját születésük pillanatától kezdve elszigeteltette
családjuktól, etettette őket, de szigorúan meg volt tiltva mindenkinek az, hogy
beszéljenek hozzájuk. Táplálták őket, fizikailag semmiben sem szenvedtek
hiányt, de mégis, egyetlenegy csecsemő sem élte túl a kísérletet.
Számomra ez annak a bizonyítéka,
hogy a személyiséget nem lehet kiragadni a környezetből, hanem a környezet
formálja és alakítja az embert. A kísérletből az is kiderül, hogy az ember nagy
mértékben függ attól, hogy a szociális dimenziókban képes legyen kifejezni magát,
és meghallgasson másokat is. A kommunikáció fontosságán kezdtem el gondolkodni,
hogy az egyén és a külvilág, valamint a társas dimenziók közötti híd
legtöbbször maga a beszéd.
A nyelv, amit az ember beszél azt
bizonyítja, hogy anyanyelvünkre nem lehet úgy tekinteni, amit a személyiség alakít,
a nyelvet a társas és szociális kapcsolatok formálják. Nemcsak az a fontos,
hogy az ember a társas interakciókban beszédbe elegyedik. Sokat nyom a latba,
hogy ki, kinek és mit mond, mert K. Gergen: ‘The Self Under Siege’ fejezetében
bebizonyítja, hogy a másik embernek kimondott szónak milyen pontosnak és
árnyaltnak kell lennie ahhoz, hogy az igazi érzelmeket kifejezzék, mert ez hatással
van az ember jövőjére is. Úgy gondolom, hogy bár az ember képes önmagával is
diskurzusba elegyedni, úgymond magával beszélgetni amikor gondolkodik, mégis a
beszéd illetve a kommunikáció egy olyan tevékenység, ami javarészt egy másik
ember felé irányul, éppen ezért nem lehet csak az ember személyiségét tekinteni
kiindulópontnak, hanem kulcsfontosságúak a szociális kapcsolatai, dimenziói is,
ezt bizonyítja K. Gergen fenti megállapítása a nyelvről.
Ezek után azt a következtetést
lehetne levonni, hogy az ember identitását a szociális dimenziók határozzák
meg, így nem annyira fontos a puszta személyiség kérdésköre. Ennek ellenére,
azon gondolkodtam, hogyha valaki elmegy pszichológushoz, akkor ott nagy
átlagban a személyiséget kezelik, a terápiákon magával az egyénnel
foglalkoznak, a fejlődésével és érzéseivel. Nemcsak ritka, de szokatlan lenne
részt venni egy olyan pszichológiai kezelésen vagy terápián, amin jelen vannak
és részt vesznek az ember szociális hálójában kitüntetett szerepben lévő
kapcsolatai, a baráti köre, és együtt dolgozna mindenki azon, hogy a kapcsolati
dimenziók problémáit megoldják. Most a sportpszichológiától eltekintve ez individuálisan
történik, szemtől szemben a pszichológussal, és a pácienssel, legfeljebb 1-2
hozzátartozóval. Ilyenkor általában az egyént és a személyiséget vizsgálják,
megnézik az attitűdöket és a motivációkat, majd erre keresnek gyógymódot és
feldolgozási folyamatot. A kezelés sikerességéhez szükséges az önismeret is.
Ismerjük-e például önmagukat?
Ismerjük-e a személyiségüket? Velem többször fordult már elő az, hogy
cselekedtem valamit, majd sokkal később azon gondolkodtam magamban, hogy „te jó
ég, ezt én csináltam?” „Én ilyet tettem?” „Nem, én nem is ilyen vagyok.” Vagy
olyat mondtam valakinek, amitől utólag döbbentem meg, hogy én nem is úgy
gondoltam, „nem is értek magammal egyet.” Ezek a jelek arról árulkodnak, hogy
az ember személyisége és önismerete korlátos.
Ezt bizonyította be az előadáson
az a Manfred Kuhn & Thomas McPartland által kidolgozott teszt amit
kitöltöttünk a második szemináriumon, amikor 20 állítást kellett
megfogalmaznunk magunkról „Én … vagyok” szerkezettel. Amikor oda adtuk az üres
lapot a másik embernek, hasonló, de néha más-más állítást láttunk magunkról a
papíron. Szerintem a mások által leírt tulajdonságok a szociális hálónkkal
fenntartott interakciós eredményeit mutatják meg, hogy kifele, a másokkal való
kapcsolattartás folyamán milyen eredményesen vagy hiányosan fejezzük ki
magunkat cselekvéseinkkel, kommunikációnkkal. Hiába a személyiségről szól ez a
teszt, mégis a szociális dimenziókban végbemenő interakciók tulajdonságait
vizsgálja, vagyis megmutatja, milyen kép alakul ki másokban az emberről, és
megmutatja, milyennek látnak minket. Ekkor kezdtem el töprengeni azon, hogy mi
lenne akkor, ha a személyiség fogalmát egyáltalán nem tartanám fontosnak, csak
a társas dimenziók fontosságát venném számításba.
K. Gergen: ‘The Self Under Siege’
a Balinéz és a nyugati kultúra elszemélytelenedéséről ír, hogy a hierarchia és
a társadalmi rangban elfoglalt helyek milyen mértékben nyomják el a személyiséget
az által, hogy az emberek személye felcserélhető, az számít csak igazán, ki
milyen ranglétrán van.
Ez a felfogás a bürokratikus
rendszerek alapja. Adott egy munkakör, és annak a munkakörnek pontos leírása
van, hogy mit kell tenni. Ettől nem lehet eltérni, és általában aki elolvassa
vagy megtanulja az utasításokat, el tudja végezni a feladatot. Ebben az
esetben, ha valaki így végzi a munkáját, a személyiségtől el lehet tekinteni,
mert az előre megszabott munkakörhöz már egy előre feltételezhető szociális
háló is jár. Hasonló párhuzamot lehet vonni az ember betöltött szerepeivel,
amikor szintén nem lehet a személyiséget kiragadni a szociális hatások közül,
sőt, azok nagyobb figyelmet kapnak. Jonathan Potter idézi Dahrendorf-ot, írja,
hogy az ember viselkedését és stílusát a szociális pozíciók határozzák meg. Ebből
az alábbi következtetéseket vontam le. Tegyük fel, hogy valaki tanár, valaki
bíró, vagy diák… Ezeknek a szerepeknek van egy elvárt viselkedésformájuk, és
ezek a formák egyfajta állandóságot feltételeznek. Egy jó tanár átadja azt a
tudást, amit megtanult. Egy jó diák aktívan részt vesz az órákon és segíti
társait. Számtalan szociális interakció és kapcsolat alakul ki a szerepeken
keresztül.
Mindebből azt lehetne leszűrni,
hogy a személyiség fontossága eltörpül a szociális hálók mellett, mert
birtokában vagyunk egy olyan előfeltételezett közös tudásnak, ami leírja, hogy
az adott szerepek milyen elvárt viselkedéssel bírnak, és elviekben mindenki
kiszámítható a kognitív pszichológia szerint, mint azt fentebb írtam, akkor
felmerül a kérdés, hogy miért van olyan főnök, akinek isszák a szavait az
alkalmazottak, és miért van olyan, akire rá sem hederítenek, pedig mindketten a
„főnöki” szerep alapján cselekszenek?
Szerintem a személyiség az, ami eldönti
azt, hogy egy adott szerepben az illető koherens vagy disszonáns képet mutat
magáról. De ez nem elég. A fentiekből azt a tanulságot tudom levonni, hogy az
identitásokat csak másokkal, a többi személlyel együttesen lehet értelmezni és
megvizsgálni. Ha csak az emberi kapcsolatok és rendszerek felől közelítjük meg
a kérdéskört, könnyen lehet az általánosítás hibájába esni. Ilyenkor vonnak le
következtetéseket arról, hogy milyenek a jó főnökök, milyennek kell lennie a
sikeres vállalat munkatársai közötti kapcsolatoknak. Hasonlóak ezek az olyan mondatokhoz,
amikor azt mondják, hogy „az átlagemberek ezt és ezt teszik, azt és azt
csinálják.” Szerintem átlagembert még soha senki sem látott. Nem léteznek.
Lehet az embereket a tömeglélektannal vizsgálni, lehet az emberek többségét
különböző csoportokba beosztani, de magukat az átlagembereket, az
elszemélytelenedett embereket nem lehet megtalálni. Hogy tényleges képet
kapjunk a kapcsolatok hálójáról úgy kell tekinteni a személyiségre, mint
közösségi kapcsolatok hálójára.
Ezt a hálót a szociális
interakciók formálják. K. Gergen a szókincskészletünk segítségével írja, hogy a
19. században egy romantikus énképet tartottak fenn az emberek, miszerint a
személyiséget a szenvedély, a lélek, a kreativitás és a morális erkölcs
jellemzi. Írja, hogy a modern világképben ez a személyiségről alkotott kép
megváltozott, manapság az jellemző rá, hogy kiszámítható, becsületes és
őszinte, stabil és előre megjósolható rendszerekben hisznek, valamint a modern
emberek felületesek.
A fenti sorok az ember
személyiségének a változását írják le az idők folyamán. A szociális hálók és
kapcsolatokra gyakorolt hatás során, az alábbiakban maga a személyiség
fogalmának fontossága fogja eldönteni cselekedeteik motivációit. Mindkettő
ellenpélda K. Gergen általánosított megállapítására. Steve Jobsot, ha a 19.
századi személyiség felvázolt tulajdonságai alapján vizsgáljuk, meg lehet
állapítani, hogy szenvedéllyel végezte a munkáját, és grafikusként igen
kreatívan kezelte az innovációt amit létrehozott. A morális erkölcs is megvolt
benne, mert ahelyett, hogy önző módon mindent megtett volna azért, hogy
leküzdje betegségét, Tim Cook májátültetési tervénél kiabált, hogy nem fogja
megkárosítani egy egészséges ember életét, hogy saját magának jobb legyen. Jobs
a munkájának élt, szenvedélyesen alkotott és a pénzkereset, a földi javak
hajhászása nem volt jellemző rá. A 19. századi romantikus énkép ellen is fel
lehet hozni példát, és itt is a személyiség a fontos. Az 1760-as években csak
kevesek engedhették meg maguknak, hogy porcelán tányérokból és poharakból
igyanak, a felső osztály kiváltsága volt ez.
Josiah Wedgwood olyan kerámiát
talált ki, ami hasonlít a drága porcelánra. A 21. századi emberkép volt rá
jellemző. Vagyis egy előre megjósolható rendszerben hitt, miszerint az emberek
úgy fogják venni a termékét, mint a cukrot, mert hitte, hogy mindenki
hasonlítani akar egy kicsit a gazdagokhoz. Szinte az elsők között készített
termékkatalógust, meg tudta jósolni azt, hogy az emberek mit fognak választani,
és kapcsolatai kizárólag az eladásra és az iparra vonatkoztak, egy szó, mint
száz: felületes volt.
Eddig a személyiség fogalmának
fontossága mellett is, és ellene is érveltem, nehéz volt eldöntenem, melyik
irányba hajlok. A kötelező olvasmányok között találtam meg Richard Dawkins: Az
önző gén könyvét, amiben azt írja, hogy egy organizmusnak a világban való
boldogulásához szükséges, hogy idegrendszerében felépítse a külvilág bizonyos
részletességű modelljét, amin gondolatkísérleteket végezhet, vagyis
képzelődhet, hogy aztán a gondolatban legeredményesebbnek tartott cselekvést
tegye meg a gyakorlatban. A fenti gondolatmenet számomra azt tükrözi, hogy a
személyiség folyamatosan a külvilág modellét építi és vázolja fel, amiből az
következik, hogy a külvilág és azok hatásai sokkal fontosabbak, mint maga az
ember identitása. A személyiség fogalma így nem áll meg magában, nem lehet
szerintem a világtól elvonatkoztatva vizsgálni.
A végső érvet a „discursive acts”
mellett az Identities in talk könyvben találtam meg. () A könyv fejezete arról
szól, hogy mennyire fontos maga a környezet az emberre nézve, és részletesen
kitér a társadalmi hatásokra is. Erről eszembe jutott egy példa, amikor a
televízióban épp egy tehetségkutató műsor megy. Egy fiatal előadó nagyon
hamisan énekel. Miután vége lett az előadásnak, a zsűri nagyon csúnyán
leszavazta, és a végén még az előadó volt megsértődve és szidta a zsűriben ülő
embereket. Elgondolkodtam, hogy vajon mi hatott így a személyiségére, hogy
kiálljon előadni. Különböző szociális dimenziók hatására történhetett, nyilván
a szülei bíztatták, hogy milyen szép hangja van, majd a zsűri kritikája is egy
hatást váltott ki. Ezek mind-mind csoportok interakciói. A személyisége az
által formálódik, hogy milyen kontextusban milyen visszajelzéseket kap egyes
csoportoktól, tehát a fentiek miatt a személyiséget fontos szerintem egy leíró
történetként vizsgálni, és nem lehet kiragadni a környezetből. Tehát szerintem
a személyiség fogalma nem éli túl azok kritikáit, akik az identitás szociális
dimenzióit hangsúlyozzák.
A fenti cikkem angol fordítása (Nottingham Trent University Erasmus diákként ez volt a sok közül az egyik beadandó munkám) Wirth states that industrialisation and
urbanisation caused people to abandon social relationships and personal bonds
as well as loyalty and kindness towards others. In towns and cities we meet and
cooperate with hundreds of people unfamiliar to us, and yet we do not get to
know them on a deeper level. On the basis of this assertion, I conclude that
because social ties have weakened, the concept of personality now plays a
bigger role in our lives than it did before. In order to approach the issue
from this perspective, namely that personality can be separated from the
outside world and examined without context, a suitable model must be found.
“Cogito ergo sum.” I think, therefore I am. For
Descartes, this thought represents certainty in an insecure and deceptive world
and can be considered unquestionable proof that personality exists. Descartes’
thought separates humans from the world to a large
extent. This causes me to question whether personality can exist independently
of social relationships. If yes, then this answers my initial question straight
away because in that case social ties and relationships are not important. In
order to determine what kind of effect social relationships have on
personality, we must examine what would happen if we only had our personalities
in this world.
The American psychologist Harry Harlow provides
a partial answer to the aforementioned speculation. He carried out experiments
on monkeys, taking infant monkeys out of their natural micro-social environment
and keeping them isolated from social interaction. This drastic separation
caused irreversible damage to their personalities. The monkeys either became
extremely aggressive or depressed and apathetic. Unfortunately, none of the
monkeys was able to behave socially. Dissecting them afterwards showed that the
cerebellum cells of monkeys raised in this way had withered away.
It is shocking for me that the removal of
social relationships does not only have psychological consequences but physical
ones too. From the anxiety displayed by the monkeys, I conclude that social
relations play such an important role in their personalities that having none
leads to extreme forms of behaviour. In the second seminar we completed a
cognitive psychology test on personality. This test, based on the Myers-Briggs
personality type theory, allowed us to determine who was introverted and who
was extroverted, and who displayed several other personality traits as well. In
my opinion this proved how important personality is and what a key role it
plays in our everyday lives, as it permits us to predict other people’s
behaviour very accurately and determine people’s typical personality
traits. This supports the idea that
personality is far more important than social ties and social relations.
After this, I was curious to find out how
personalities develop. What processes do people go through in order to acquire
the traits and habits that they have? Are people born with a fixed personality?
I asked myself more and more questions like this while considering the
importance of personality, then I came to my main question. What kind of effect
would the experiment, which takes away people’s social relationships and
effectively forces them to develop on their own, have on humans and their
personalities? The experiment involves not guiding them with ideas and thoughts
and not speaking to them.
Unfortunately, history provides us with the
answer to this question. In the 1200s, Holy Roman Emperor Frederick II had a
group of babies isolated from their families straight after birth. He had them
fed, however, everyone was strictly forbidden to talking to them. They were
nursed and did not suffer any physical deficiencies, yet not one of the babies
survived the experiment.
In my opinion this proves that personality and environment
cannot be separated and that it is the environment that shapes and forms
people. The experiment also shows that to a large extent, people depend on
being able to express themselves in social relationships and on listening to
others too. This led me to start thinking about the importance of communication
and how the bridge between individuals and the outside world, and within social
relationships as well, is in most cases the spoken word.
The language people speak proves that we cannot
consider our native language as something which is shaped by our personalities.
Social relationships shape language. It is not only engaging in conversation as
part of social interaction that matters, it is also very important who says what
to whom. K. Gergen’s chapter ’The Self Under Siege’ demonstrates how precise
and nuanced words need to be in order to express real emotions, because this
has an impact on people’s future too. In my opinion, although people may be
capable of engaging in conversation with themselves and talking to themselves
when thinking, speech and communication are activities which are predominantly
directed towards other people. For this very reason, it is not only personality
that we can consider as a starting point -
social relationships and ties are vital too. This is proven by K.
Gergen’s conclusion regarding language, as outlined above.
This could lead one to the conclusion that
human identity is defined by social relationships, and as such, personality
alone is not so important. Nevertheless, it occurred to me that psychologists,
for example, usually treat people’s personalities and therapy deals with the
individuals themselves, their development and their feelings. It would be
highly unusual for people who are part of the individual’s network of social
relationships or friendship group to take part in psychological treatment or be
present at therapy sessions and for everyone to work together to address
problems in the relationships. With the exception of sport psychology, this
treatment takes place on a one-to-one basis between the patient and the
psychologist, with at most 1-2 relatives present. They usually examine the
individual and his/her personality, his/her attitudes and motivation and then
look for a course of treatment. Self-awareness is essential in order for the
treatment to work.
However, do we really know ourselves? Do we
know our own personalities? There have been several times in my life when I
have done something and much later I think to myself, “Oh my God, did I do
that?”, “I did something like that?” or “No, I’m not that kind of person.”
There have also been instances when I’ve said something to someone and then
later I am shocked to hear I said it and am convinced that I didn’t think in
that way and “I don’t even agree with myself”. These examples suggest that
personality and self-awareness of individuals are limited.
This was demonstrated in the lecture by Manfred
Kuhn and Thomas McPartland’s test which we completed in the second seminar and
which involved formulating 20 statements about ourselves starting with “I am …”
When we handed the empty piece of paper to the other person, we saw similar,
but sometimes different, statements about ourselves. I believe that the
qualities written down by others show the results of interaction within our
social network and how effective we are at expressing ourselves in our actions,
our communication and our relationships with others. Even though the test is
about personality, it still examines social relationships and shows what image others
have of a person and how others view us. This is when I started to wonder what
would happen if I did not consider the concept of personality important at all
and only took social relationships into consideration.
In ’The Self Under Siege’, K. Gergen writes
about the depersonalisation of Balinese and Western culture and about the
extent to which hierarchy and social ranking suppress personality by making
everybody interchangeable. All that matters is who is in which hierarchy.
This concept is the basis of bureaucratic
systems. There is a job with a precise job description that outlines what
should be done. Workers should not digress from these tasks and in general
those who read or learn the instructions can do the job. If somebody does the
job in this way, personality is not important, as the job planned in advance
presumably already has its own ’social network’. A similar parallel can be
drawn with people’s roles when it is also not possible to separate personality
from social factors. Indeed, they receive more attention. Quoting Dahrendorf,
Jonathan Potter writes that a person’s behaviour and style are determined by
his/her position in society. From this, I have drawn the following conclusions.
Let us imagine that someone is a teacher, a judge or maybe a student. These
roles demand specific behaviour, which must be consistent to a certain extent.
Good teachers pass on knowledge that they have acquired. Good students play an
active role in lessons and help their classmates. A great deal of social interaction
takes place and many relationships develop through these roles.
This all suggests that the importance of
personality is dwarfed by that of social networks, as there is a degree of
common knowledge which states the behaviour expected of certain roles and in
principle, everyone is predictable according to cognitive psychology, as
mentioned previously. Why, then, are there bosses whose employees do everything
they say and others who nobody listens to when both assume the role of ’boss’?
In my opinion it is personality which decides
whether somebody appears coherent or dissonant in a particular role. However,
this is not enough. From the information presented above I can conclude that it
is only possible to interpret and examine identities together with others and
other people. It is easy to fall into the trap of making generalisations if we
only approach the issue from the perspective of human relationships. This is
when conclusions are drawn about what makes a good boss and what relations
should be like between employees of a successful company, like when people say
things like “Average people do this, this and this”. In my opinion nobody has
ever seen an average person. They do not exist. People can be analysed using
crowd psychology and the majority of people can be classified into different
groups, but depersonalised ‘average people’ cannot be found anywhere. In order
to gain an insight into the network of relationships it is important to look at
personality as we do the network of community relations.
Social interaction shapes this network. K.
Gergen writes that in the 19th century people maintained a romantic
self-image, whereby their personalities were characterised by passion, soul,
creativity and morality. He writes that in the modern world this image of
personality has changed. Nowadays people are typically predictable, decent,
honest, stable and believe in predictable systems, in addition to being
superficial.
The changes in people’s personalities over time
are outlined above. Through their impact on social networks and relationships,
the following examples illustrate how personality can be the key factor in
determining the motivation behind certain acts. Both counter K. Gergen’s
generalisations. If we analyse Steve Jobs based on the characteristics of the
19th century personality, we can see that he carried out his work
with passion and as a graphic designer he was creative in designing innovative
products. He also displayed morality because instead of selfishly doing
everything to beat his illness, he refused the liver transplant offered by Tim
Cook, as he did not want to harm a healthy person’s life in order for his own
to be better. Jobs lived for his work, was passionately creative and he did not
seek fortune and worldly goods. There
are also examples which counter the 19th century romantic self-image
and where personality is also the key factor. In the 1760s only few people
could afford to eat and drink from china plates and cups; this was the
privilege of the upper classes. Josiah Wedgwood created ceramic ware which was
similar to expensive china. He displayed the traits of the 21st
century human outlined above. He believed in a predictable system, whereby his
products will sell like hot cakes because in his opinion, everybody wanted to
appear rich. He was one of the first people to produce a product catalogue and
was able to predict what people will buy. His relationships only related to
sales and the industry itself. In short, he was superficial.
I have argued both for and against the importance
of personality in this essay so far, and it is difficult to decide which side I
am most in agreement with. One of the compulsory items on the reading list is
‘The Selfish Gene’ by Richard Dawkins. In this book he states that in order for
an organism to survive in the world, it must build a detailed model of the
outside world in its nervous system. It can carry out thought experiments on
this model, fantasising about actually doing the activities which are
considered most effective. I believe that the above thought process reflects
the fact that personality continuously builds and traces the model of the
outside world, which in turn means that the outside world and its effects are
much more important than a person’s identity. Therefore, the concept of personality
cannot stand alone and, in my opinion, cannot be isolated from the world.
I found the final argument in favour of
’discursive acts’ in the book ’Identities in talk’. The chapter looks at how
important a human’s environment is, in addition to examining the impact of
society in detail. A good example of this occurred to me when I was watching a
talent show on TV. A young performer sang but was very flat. After the
performance, the judges criticised him harshly for it and in the end it was the
singer who was offended and who criticised the judges. I started to wonder what
influenced his personality to make him want to perform on that stage. He may
have been influenced by various social relationships. His parents clearly
encouraged him, telling him what a nice voice he had, and then the judges’
criticism impacted him too. These are all forms of group interaction. An
individual’s personality is formed by the feedback he/she receives from certain
groups and the context in which this feedback is given. In my opinion,
therefore, it is important to analyse personality like a story and I believe
that personality and environment cannot be separated. The concept of
personality therefore does not survive the criticism of those who emphasise the
social aspects of identity.
